A mosoly rajtad még,pont olyan mint rég,csak már,nem az enyém.
A szerelemnek múlnia kell. Ha múlik akkor fájnia kell, hogy érezd mennyit ér míg tart, míg él.
Egyszer régen még csak gondoltam és végre most megmutattam. Mire is képes egy lány ki képes talpra állni egyedül a hidegben ázni, fázni... Egy egész életet újra kezdeni az összes fájdalmán jót nevetni...
Nem mindenki azért hagy el, mert el akar menni.. van aki azért megy el mert már nincs értelme tovább maradni.
Olyan ez az érzés, mintha szárnyakat adnál nekem, de azt mondanád, hogy tilos repülnöm velük.
Mert tudom milyen érzés, mikor elveszíted azt akit annyira akartál, és minden amid van romba dől...
Ő akiért feltételek nélkül bármit megtennék, nincs már velem rég, de a hangját hallom bármerre is vagyok...
Vége. Ez a legszörnyűbb szó, amit egy szerelmes hallhat. Minden pasi egyforma. Csak kihasználják a nőket. És mi mégis boldogan hagyjuk magunkat.Szívembe zártalak, onnan nem menekülhetsz. Baj van a szívemmel. Összetörted.
Egyszer hinnünk kéne azt, hogy nincs még vége látod, érted újra itt vagyok miért vagy mégis büszke látod, így megy tönkre minden, és mégsem indulok...
Várom, remélem, álmodozom arról hogy visszajössz, de ismerem a történet végét: soha nem fogsz visszajönni hozzám ..
Én csak egy ember vagyok. Egy ember a sok közül, de talán valaki úgy érzi majd egyszer, ha visszanéz, hogy rossz volt nélkülem.
Talán egy nap, egy hét, talán egy évAmíg változtatni még nem merekAki most vár, aki riadtan kiszállAz vissza többé nem talál, az elveszettLátom, hogy mozdulsz felém, érzem a sóhajodAz arcod, mintha megérintenémDe gondolatban még nem itt vagyok.
Mosolyogni könnyű, de azt a katasztrófát ami bent van, nem könnyű hazug mosollyal elbújtatni.
Tudod, én nem tudom, hogy az álarcok mögött, ott fent a színpadon melyik szereplő vagy Te, lehet, hogy a hősszerelmes, vagy a címszereplő nő, vagy a sikkes léptű tánctanár vagy Te, máig se tudom, kinek az álarcába bújtál, van, hogy ismerős a hangsúly, vagy egy mondat olyan, ami csak tőled jöhetett, valójában azt se tudom, milyen a Te versed, hogy hallottam már, vagy sohasem, hiszem, hogy mégis itt vagy, csak azt nem tudom, melyik álarc alatt vagy, minden szereplőben látni véllek, máskor mindenki idegen, sehol se talállak, vagy mindenki Te vagy, már nem is próbálom megfejteni a titkot, sírok az összes szereplővel, talán Te könnyezel, boldog vagyok, mikor nevetni látom a bohócot, de hogy melyikük vagy Te, hogy mennyi belőle a játék, s mennyi a valóság, lehet, az egész csak bohózat, az is, hogy a szavakból sokkal többet kellene értenem, de ha ma azt hiszem, értem, holnapra elfelejtem, miért is hittem azt, talán én vagyok egyedül, aki a játékot komolyan veszi, aki, ez az élet, azt hiszi, az igazságot talán soha nem fogom megtudni, ha nem is hallom a szavad, látni se látom az arcodat, abban bízhatok, az tart itt, hogy számodra talán még látható vagyok.
A világ leghétköznapibb dolgairól beszélnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben van. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. (...) Aztán bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna és ami nem lehetett.
Az ember először boldog akar lenni.. Azután tökéletes. Végül eljön azaz idő, amikor az ember már csak ember akar lenni... Boldogtalanul és tökéletlenül...
Hát megtaláltál? Örülök neked. Annyit töprengtem már azon, hogy a dolgok miért úgy alakulnak, ahogy. De mindig rá kell jönnöm, hogy teljesen felesleges. Életemet valami más, rajtam kívüli „dolog” irányítja. Persze beleszólhatok én is, de az is csak azért van, hogy ne érezzem magam annyira megkötözve. Olyan vagyok, mint a gyertyaláng. Ha akarod égek. Ha mélyen a szemembe nézel csodát mutatok neked. Látod? Nem is olyan nehéz igaz? De ha nem akarod, akkor elalszom. Ugye tudod…?
A siker addig tart, míg valaki el nem cseszi. A kudarc pedig örök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése