melankólia.*

Lélegzetem gyorsan tűnő ,ködöt lehel az ablakon; homálya holdja egyre nő ,ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt. Kabátom belső balzsebében, éppen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon .berajzolt testű tengerész. Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis. (S nem tart soká. Ha rám figyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)